Bálint Sándor (1904-1980)
Már idősödő szülők gyermekeként látta meg a napvilágot. Édesapja halála után édesanyja (Kónya Anna) férfiként állta meg a helyét paprikatermesztésben és értékesítésben, személyes része volt abban, hogy a szegedi paprika elsőrendű minőségét megteremtették. Bálint Sándor négy polgári után különbözeti vizsgával került a szegedi piaristák gimnáziumába. 1922-ben iratkozott be a Szegedre települt Tudományegyetemre. Bölcsészdoktori értekezését Szilády Áron pályája címmel 1926-ban írta. 1925. április 5-én a Tisza Szállóban Bartók Béla hangversenyét hallgatta, amikor megért benne a felismerés: a néphagyománynak a modern kultúrában való szerepe a saját életcéljává vált. Legnagyobb munkájának, a Népünk ünnepeinek (1938) anyagát egész életén át bővítette, és halála előtt három vaskos kötetben (Karácsony, húsvét, pünkösd, 1973; Ünnepi kalendárium, 1977) adta ki. 1934-ben a Szegedi Tudományegyetem magántanára lett. 1938-tól a tanárképző főiskolán pedagógus nemzedékeket tanított a szülőföld ismeretére. 1945-ben a keresztény demokrata párt szegedi vezetője volt, majd 1948-ban visszavonult a politikai élettől. 1947-ben az újra felállított Néprajz Tanszék tanszékvezetőjévé nevezte ki Ortutay Gyula miniszter. 1950-56 között eltávolították a katedráról, az egyetemi könyvtárba helyezték át. 1957-tõl 1965-ig, nyugdíjazásáig ismét taníthatott. Egyik legjelentősebb munkája is ekkor jelent meg: a Szegedi szótár 1957-ben, nem csak tájszavak gyűjteménye, a szegedi népélet enciklopédiája. A szocializmus alatt többször meghurcolták, és ezek miatt ő sokat szenvedett, de ennek ellenére folytatta gyűjtő-elemző munkáját, amíg egészsége engedte. 1980. május 8-án egy autó elgázolta és meghalt.
Szemléletére a dolgok egységben látása a jellemző. A népélet jelenségeit nem kiragadott elemekként szemlélte, hanem mit a nagy rész egészét: ügyelt a más jelenségekkel való kapcsolatra, kölcsönhatásra. Az egész vallásos néprajz úttörőjeként jelentkezett, nemcsak az ünnepkörök, és szokások megörökítőjeként, hanem a népi szakralitás történetének, szimbólumrendszerének krónikásaként is, nem kívülről, de belülről szemlélve ezt a világot, melynek ő maga is tevékeny része, közreműködője volt.